A fény szerelmese

Tépett hajú, feketére festett szemű, sötét rongyokba öltözött ún. "darkos" tinédzser voltam. Meg nem értett, lázadó, éjszaka a pinceablakon kiszökő, furcsa alakokkal barátkozó, nevelhetetlen. Persze a szüleim a maguk korlátozott módján tettek némi kísérletet a terelgetésemre, de minden próbálkozásuk hamvába hullt, és én alig vártam hogy 18 éves legyek és kikerülhessek a felügyeletük alól - ami megjegyzem, meg is történt, és én a legnagyobb boldogsággal vetettem bele magam a felnőttek független, bár egyáltalán nem könnyű, dolgos életébe.

Valahol ott, azokban a zavaros, világfájdalmas tinédzserkori éveimben szerettem meg nagyon a gyertyákat, melyek  különben elengedhetetlen kellékei voltak egy valamire való darkos bulinak is. Azokban az években állandó társammá váltak a falakon remegő gyenge árnyak, hosszú éjszakákat töltve a gyertyafényben való zenehallgatással, napló- és versírással.

A gyertyák Olaszországba is elkísértek, és azóta is, ősszel-télen bent a lakásban, tavasszal-nyáron egy kinti vacsorához gyújtom meg őket, mint elengedhetetlen kellékét bármely évszaknak. Ezért üdvözöltem nagy örömmel hogy a műhelyben legelső feladatnak is egy mécsestartót kaptam, és bár az csúfos sorsra jutott, a későbbiekben sok-sok mécsestartó került még ki a kezeim közül, elsőként ezek az egyszerű, átlyuggatott gömbök:

Mikor egy mécsestartót készítek, mindig nagyon várom a pillanatot mikor először helyezem bele a gyertyát, hiszen olyan, mintha abban a percben születne meg, a fény által telítődik meg lélekkel. S persze érdekes megpillantani legelőször a fény-árnyék játékot is, például a fenti, egyszerű csigavonalas darabról el nem képzeltem volna hogy ilyen csillagszerű rajzolata lesz majd.

Az egyszerű gömbök után aztán összetettebb formákkal kísérleteztem, először az első bejegyzésből már megismert gerlice formájú párologtatóval, majd ezzel a kicsit amorf, ufószerű lénnyel, ami, bevallom őszintén, kicsit csalódás lett. Ez a tipikus esete annak, mikor egy mécsestartó jobban néz ki gyertya nélkül, mint gyertyával. Túl kevés és kicsi lyukat vágtam rá, ezért "meghal" benne a fény... pedig egy mécsestartó lényege pont az, hogy varázslattal töltse meg a teret, remegő árnyaival újrarajzolva azt. Így ez a kis groteszt ufó egy újabb tanulópénzzé vált, amit egyáltalán nem bánok.

Hamarosan egy újabb terv született meg a fejemben, és tanulva a fentiekből, igyekeztem eltalálni a lyukak helyes arányait. Így jött létre az általam Manóháznak nevezett mécsestartó. Vörös agyagból, hurkatechnikával készült az alap és a csúcs együtt, majd enyhe szikkadás után vízszintesen kettévágtam. Karimát formáztam a kalap aljára, majd kiégetett agyagporral beszórtam az illeszkedő részeket és visszahelyeztem az alapra, kisebb agyagdarabokkal megtámogatva. Erre azért volt szükség, mert így a két rész együtt szárad ki anélkül hogy összeragadnának, és később pontosan illeszkednek majd egymáshoz. Az ajtók/ablakok kivágása még váratott magára, mert az agyag nem lehet se túl puha, se túl kemény, meg kellett tanulnom felismerni azt az állapotát, mikor tökéletesen vágható. 1 ajtó és 8 ablak került rá, és minden ablak mögé egy kis mécsestartó, melyeket a levehető kalapon keresztül lehet behelyezni. A legelső élményem a gyertyák behelyezése után az volt, hogy ez az alig 40 cm-es tárgy szinte befűtötte az egész szobát! A felhevült terracotta és a 8 gyertya egy kis kályhává változtatták.

Miután megszületett a Manóház, egyúttal az is egyértelmű lett, hogy ha egyszer készen állok majd az első, önálló kiállításom bemutatására, akkor az egy mécsestartókból álló sorozat lesz. Már látom is magam előtt a sötét kiállítótermet, ahol lágy zene mellett, sok sok mécsestartó világít, kicsik és nagyok, illatos gyertya bennük, és milliónyi táncoló árny a falakon, visszarepítve minket egy kicsit a villanykörte előtti időkbe...

Gerlicéim

Kicsit elhanyagoltam a blogot az elmúlt hetekben... nemcsak azt, a háztartást meg úgy általában mindent (na jó, hajat azért mostam meg szőrtelenítettem is), de volt hogy napokig a lakásból sem mozdultam ki, csak a kis műhelyemben alkottam reggeltől estig. És büszkén mondhatom hogy sikerült végre elkészülnöm a webshopom induló készletével! Ez a hét a fotózással fog eltelni, majd a számítógépes utómunkák és a fotók feltöltése van még hátra és indulhat a banzáj!

Szombaton, karácsony óta először vásároztunk egy közeli városban, és a várttal ellentétben egész jól teljesítettünk, mégha január-február nem is főszezon a kézműves vásárok szempontjából... A párom javaslatára az elkészült pipacsokat, sziveket és minden piros-bordó-narancssárga ékszert középen helyeztem el, és jól tettem, ez az új elrendezés vonzotta az érdeklődőket. Íme a fotó a múltkor beígért pipacsos ékszerekről:

Valentin nap alkalmából több pasi vásárlóra számítottam, de el kellett keserednem, mert egész nap összesen két fiú gondolta úgy hogy valami tartósat és személyeset ajándékoz, a többiek nők voltak, az egyetemista lányoktól az idősebb hölgyekig bezárólag. Győzőtt az egyenrózsa az én szivecskés fülbevalóim ellen! Azt már szinte csak halkan árulom el hogy ugyanaznap reggel a következő jelenetnek voltam szemtanúja: jólfésült olasz fiúcska száguldozott a robogóján rózsacsokorral a kezében, és pont mikor elénk ért, egy arra sétáló haverja utána kiabált: "Hé, Gianni, már ilyen komoly a dolog?" "Dehogyis", válaszolta az ifjú a nyilt utcán visszaüvöltve, "Csak meg akarom dugni!" Ezek után nem tudom milyen szofisztikált lelkű hímnemű vásárlókban reménykedtem még...

Itt most egy kicsit elnosztalgiázom, mert eszembe jutott mennyi Valentin napot töltöttem szomorúan egyedül mikor mit nem adtam volna akár egy akciós rózsáért is... Kerestem, kutattam, hol van bennem a hiba hogy még mindig nincs egy normális párkapcsolatom, majd, mint valami isteni szikra, kipattant a fejemből a megoldás. Az akkori lakásban ahol ketten laktunk egy másik lánnyal, az én szobámhoz tartozott egy kis erkély, amit amint kitavaszodott, különböző virágokkal népesítettem be. Még évekkel azelőtt elvégeztem egy Feng Shui keleti térrendezés tanfolyamot meg csomó könyvet elolvastam ezzel kapcsolatban, így hamar kiszámoltam hogy az az erkély bizony a szobám szerelem területe. Így hát nem volt kérdéses hogy oda valamit alkotnom kell. De mi legyen az? Praktikus Bak jegyű lévén nem szeretem a haszontalan tárgyakat amit hetente egyszer porolgatni kell, így valami kis szobor szóba sem jöhetett. Aztán egyik nap a virágokat öntözve megvilágosodtam: kaspókat fogok csinálni! A gerle, mint a szerelem szimbóluma a magyar népművészetben, mindig is tetszett, és már fel is használtam az előzőekben már bemutatott domborműként és illatmécsesként, illetve a lenti fotón látható ékszerként is, így hirtelen egyértelművé vált, hogy nekem egy agyag galambpár fogja elhozni a szerelmet az életembe.

Érdekes hogy mikor megszületik egy ötlet, onnantól kezdve saját életre kel bennem, és önmagát hozza létre. Én meg a végén csak nézek és örülök, hogy hú de szuper lett, mintha nem a két kezem munkája volna. Így volt a gerlicéimmel is. Az agyaghasználat egyértelmű volt: a fiú vörös agyagból, a lány fehér agyagból lesz. Ezek voltak az első nagyobb, háromdimenziós tárgyak amiket készítettem, így egy kicsit meggyűlt velük a bajom mert nem mindig tartották magukat úgy ahogy én azt elképzeltem, de végül sikerültek, és hamarosan már az erkélyemen gyönyörködhettem bennük:

Mázazás helyett folyékony parafinnal (értsd. átlátszó cipőpaszta - nem vicc!) kentem be őket, amit a porózus agyag beszívott, ellenállóvá téve azt az időjárás viszontagságainak, és miután teljesen megszáradtak, átdörzsöltem őket egy puha ronggyal, amitől selymesen fényes lett a felületük.

Aztán felturbózott szerelemsarok ide vagy oda, a szerelem ugyanúgy váratott magára mint azelőtt,  viszont a gerlicéimnek hatalmas sikere lett a műhelyben. Az első megrendeléseimet is nekik köszönhettem. Több párat is készítettem különböző méretben, ezek egyikéről itt egy fotó, amit egy lány rendelt a szülei 25. házassági évfordulójára:

Majd nyár végén a műhelyt látogató tanítványok tárgyaiból kiállítást szerveztek egy múzeumban, és a Manónéni ötlete az volt hogy készítsek egy egész sorozatot a madaraimból, és ne a kiállítóteremben, hanem az udvaron állítsuk ki őket fellógatva, eredeti rendeltetésüknek megfelelően növényekkel beültetve. Így születtek meg az alábbi madárkák mindenféle színben és méretben, melyekkel nagy sikert arattam. Három ebből a sorozatból még megvan, és alig várom hogy egyszer saját kis kertem legyen ahová elhelyezhetem és illatos virágokkal beültethetem őket. És ahogy a közeli fotókon is látszik, a szívük fölött, a baloldalon ott a logóm, a körbe foglalt "S" betű, jelezve, hogy ott dobogok valahol mélyen minden alkotásomban.