A fény szerelmese

Tépett hajú, feketére festett szemű, sötét rongyokba öltözött ún. "darkos" tinédzser voltam. Meg nem értett, lázadó, éjszaka a pinceablakon kiszökő, furcsa alakokkal barátkozó, nevelhetetlen. Persze a szüleim a maguk korlátozott módján tettek némi kísérletet a terelgetésemre, de minden próbálkozásuk hamvába hullt, és én alig vártam hogy 18 éves legyek és kikerülhessek a felügyeletük alól - ami megjegyzem, meg is történt, és én a legnagyobb boldogsággal vetettem bele magam a felnőttek független, bár egyáltalán nem könnyű, dolgos életébe.

Valahol ott, azokban a zavaros, világfájdalmas tinédzserkori éveimben szerettem meg nagyon a gyertyákat, melyek  különben elengedhetetlen kellékei voltak egy valamire való darkos bulinak is. Azokban az években állandó társammá váltak a falakon remegő gyenge árnyak, hosszú éjszakákat töltve a gyertyafényben való zenehallgatással, napló- és versírással.

A gyertyák Olaszországba is elkísértek, és azóta is, ősszel-télen bent a lakásban, tavasszal-nyáron egy kinti vacsorához gyújtom meg őket, mint elengedhetetlen kellékét bármely évszaknak. Ezért üdvözöltem nagy örömmel hogy a műhelyben legelső feladatnak is egy mécsestartót kaptam, és bár az csúfos sorsra jutott, a későbbiekben sok-sok mécsestartó került még ki a kezeim közül, elsőként ezek az egyszerű, átlyuggatott gömbök:

Mikor egy mécsestartót készítek, mindig nagyon várom a pillanatot mikor először helyezem bele a gyertyát, hiszen olyan, mintha abban a percben születne meg, a fény által telítődik meg lélekkel. S persze érdekes megpillantani legelőször a fény-árnyék játékot is, például a fenti, egyszerű csigavonalas darabról el nem képzeltem volna hogy ilyen csillagszerű rajzolata lesz majd.

Az egyszerű gömbök után aztán összetettebb formákkal kísérleteztem, először az első bejegyzésből már megismert gerlice formájú párologtatóval, majd ezzel a kicsit amorf, ufószerű lénnyel, ami, bevallom őszintén, kicsit csalódás lett. Ez a tipikus esete annak, mikor egy mécsestartó jobban néz ki gyertya nélkül, mint gyertyával. Túl kevés és kicsi lyukat vágtam rá, ezért "meghal" benne a fény... pedig egy mécsestartó lényege pont az, hogy varázslattal töltse meg a teret, remegő árnyaival újrarajzolva azt. Így ez a kis groteszt ufó egy újabb tanulópénzzé vált, amit egyáltalán nem bánok.

Hamarosan egy újabb terv született meg a fejemben, és tanulva a fentiekből, igyekeztem eltalálni a lyukak helyes arányait. Így jött létre az általam Manóháznak nevezett mécsestartó. Vörös agyagból, hurkatechnikával készült az alap és a csúcs együtt, majd enyhe szikkadás után vízszintesen kettévágtam. Karimát formáztam a kalap aljára, majd kiégetett agyagporral beszórtam az illeszkedő részeket és visszahelyeztem az alapra, kisebb agyagdarabokkal megtámogatva. Erre azért volt szükség, mert így a két rész együtt szárad ki anélkül hogy összeragadnának, és később pontosan illeszkednek majd egymáshoz. Az ajtók/ablakok kivágása még váratott magára, mert az agyag nem lehet se túl puha, se túl kemény, meg kellett tanulnom felismerni azt az állapotát, mikor tökéletesen vágható. 1 ajtó és 8 ablak került rá, és minden ablak mögé egy kis mécsestartó, melyeket a levehető kalapon keresztül lehet behelyezni. A legelső élményem a gyertyák behelyezése után az volt, hogy ez az alig 40 cm-es tárgy szinte befűtötte az egész szobát! A felhevült terracotta és a 8 gyertya egy kis kályhává változtatták.

Miután megszületett a Manóház, egyúttal az is egyértelmű lett, hogy ha egyszer készen állok majd az első, önálló kiállításom bemutatására, akkor az egy mécsestartókból álló sorozat lesz. Már látom is magam előtt a sötét kiállítótermet, ahol lágy zene mellett, sok sok mécsestartó világít, kicsik és nagyok, illatos gyertya bennük, és milliónyi táncoló árny a falakon, visszarepítve minket egy kicsit a villanykörte előtti időkbe...

Gerlicéim

Kicsit elhanyagoltam a blogot az elmúlt hetekben... nemcsak azt, a háztartást meg úgy általában mindent (na jó, hajat azért mostam meg szőrtelenítettem is), de volt hogy napokig a lakásból sem mozdultam ki, csak a kis műhelyemben alkottam reggeltől estig. És büszkén mondhatom hogy sikerült végre elkészülnöm a webshopom induló készletével! Ez a hét a fotózással fog eltelni, majd a számítógépes utómunkák és a fotók feltöltése van még hátra és indulhat a banzáj!

Szombaton, karácsony óta először vásároztunk egy közeli városban, és a várttal ellentétben egész jól teljesítettünk, mégha január-február nem is főszezon a kézműves vásárok szempontjából... A párom javaslatára az elkészült pipacsokat, sziveket és minden piros-bordó-narancssárga ékszert középen helyeztem el, és jól tettem, ez az új elrendezés vonzotta az érdeklődőket. Íme a fotó a múltkor beígért pipacsos ékszerekről:

Valentin nap alkalmából több pasi vásárlóra számítottam, de el kellett keserednem, mert egész nap összesen két fiú gondolta úgy hogy valami tartósat és személyeset ajándékoz, a többiek nők voltak, az egyetemista lányoktól az idősebb hölgyekig bezárólag. Győzőtt az egyenrózsa az én szivecskés fülbevalóim ellen! Azt már szinte csak halkan árulom el hogy ugyanaznap reggel a következő jelenetnek voltam szemtanúja: jólfésült olasz fiúcska száguldozott a robogóján rózsacsokorral a kezében, és pont mikor elénk ért, egy arra sétáló haverja utána kiabált: "Hé, Gianni, már ilyen komoly a dolog?" "Dehogyis", válaszolta az ifjú a nyilt utcán visszaüvöltve, "Csak meg akarom dugni!" Ezek után nem tudom milyen szofisztikált lelkű hímnemű vásárlókban reménykedtem még...

Itt most egy kicsit elnosztalgiázom, mert eszembe jutott mennyi Valentin napot töltöttem szomorúan egyedül mikor mit nem adtam volna akár egy akciós rózsáért is... Kerestem, kutattam, hol van bennem a hiba hogy még mindig nincs egy normális párkapcsolatom, majd, mint valami isteni szikra, kipattant a fejemből a megoldás. Az akkori lakásban ahol ketten laktunk egy másik lánnyal, az én szobámhoz tartozott egy kis erkély, amit amint kitavaszodott, különböző virágokkal népesítettem be. Még évekkel azelőtt elvégeztem egy Feng Shui keleti térrendezés tanfolyamot meg csomó könyvet elolvastam ezzel kapcsolatban, így hamar kiszámoltam hogy az az erkély bizony a szobám szerelem területe. Így hát nem volt kérdéses hogy oda valamit alkotnom kell. De mi legyen az? Praktikus Bak jegyű lévén nem szeretem a haszontalan tárgyakat amit hetente egyszer porolgatni kell, így valami kis szobor szóba sem jöhetett. Aztán egyik nap a virágokat öntözve megvilágosodtam: kaspókat fogok csinálni! A gerle, mint a szerelem szimbóluma a magyar népművészetben, mindig is tetszett, és már fel is használtam az előzőekben már bemutatott domborműként és illatmécsesként, illetve a lenti fotón látható ékszerként is, így hirtelen egyértelművé vált, hogy nekem egy agyag galambpár fogja elhozni a szerelmet az életembe.

Érdekes hogy mikor megszületik egy ötlet, onnantól kezdve saját életre kel bennem, és önmagát hozza létre. Én meg a végén csak nézek és örülök, hogy hú de szuper lett, mintha nem a két kezem munkája volna. Így volt a gerlicéimmel is. Az agyaghasználat egyértelmű volt: a fiú vörös agyagból, a lány fehér agyagból lesz. Ezek voltak az első nagyobb, háromdimenziós tárgyak amiket készítettem, így egy kicsit meggyűlt velük a bajom mert nem mindig tartották magukat úgy ahogy én azt elképzeltem, de végül sikerültek, és hamarosan már az erkélyemen gyönyörködhettem bennük:

Mázazás helyett folyékony parafinnal (értsd. átlátszó cipőpaszta - nem vicc!) kentem be őket, amit a porózus agyag beszívott, ellenállóvá téve azt az időjárás viszontagságainak, és miután teljesen megszáradtak, átdörzsöltem őket egy puha ronggyal, amitől selymesen fényes lett a felületük.

Aztán felturbózott szerelemsarok ide vagy oda, a szerelem ugyanúgy váratott magára mint azelőtt,  viszont a gerlicéimnek hatalmas sikere lett a műhelyben. Az első megrendeléseimet is nekik köszönhettem. Több párat is készítettem különböző méretben, ezek egyikéről itt egy fotó, amit egy lány rendelt a szülei 25. házassági évfordulójára:

Majd nyár végén a műhelyt látogató tanítványok tárgyaiból kiállítást szerveztek egy múzeumban, és a Manónéni ötlete az volt hogy készítsek egy egész sorozatot a madaraimból, és ne a kiállítóteremben, hanem az udvaron állítsuk ki őket fellógatva, eredeti rendeltetésüknek megfelelően növényekkel beültetve. Így születtek meg az alábbi madárkák mindenféle színben és méretben, melyekkel nagy sikert arattam. Három ebből a sorozatból még megvan, és alig várom hogy egyszer saját kis kertem legyen ahová elhelyezhetem és illatos virágokkal beültethetem őket. És ahogy a közeli fotókon is látszik, a szívük fölött, a baloldalon ott a logóm, a körbe foglalt "S" betű, jelezve, hogy ott dobogok valahol mélyen minden alkotásomban.

Pipacs és tulipán

Ma elmesélem a történetét az előző bejegyzésben megemlített és sokak által szeretett pipacsos tálaimnak.

Kezdjük ott, hogy nem voltam szép kislány. Annyira csúnya sem, de azért a bili fazonú haj és a barna SZTK keretes szemüveg nemigen segítettek abban hogy ne érezzem magam rút kiskacsának. Anyukám azóta már ezerszer bocsánatot kért az akkori kinézetemért, miután felnőve ilyesmiket vágtam szegény fejéhez: "Már bocsi, de neked nem volt ciki egy ilyen gyerekkel végigmenni az utcán?" Azért be kellett lássam, hogy az akkori külsőmről nemcsak ő tehetett, hanem a szocializmusban fellelhető szemüvegek/műszálas ruhácskák, plusz apám otthoni fodrászkodása együttesen. Amiben, valljuk be, anyunak azért annyi bűne volt, hogy elcsúfításomat ölbetett kézzel nézte... De megelőzendő hogy ezt olvasva ismét mentegetőzéssel kezdődjön a legközelebbi skype-olásunk, ezennel őt itt nyilvánosan és örökre feloldozom a 30 évvel ezelőtt elkövetett fizimiskámért :)

Mindezt csak azért volt fontos elmondanom, hogy érthető legyen miért is akartam már nagyon korán valaki más lenni, és mivel egy belső meghasonlás születésem óta kísér, így ideálból is rögtön kettőt találtam magamnak. Két kislányt néztem ki az osztályból akikre nagyon szerettem volna hasonlítani, ha már a saját bőrömben olyan kényelmetlen volt... Az egyik egy vagány, sportos, fiúkkal haverkodó, mindig vidám lány volt, a másik egy visszahúzódó, színtiszta ötös tanuló, porcelánbőrű kislány volt, jól nevelt, szófogadó. Időnként gondot okozott eldönteni, hogy most az első kosaras szerelésére áhítozom inkább, vagy a második rózsaszín moher pulcsijára...

Aztán az évek teltek és rájöttem hogy ezen a világon minden és mindenki egyedi és megismételhetetlen - tetszik, nem tetszik, én is, - és elmúlt abbéli vágyam hogy valakire hasonlítsak. Lázadó anyaszomorítóként aztán okoztam pár nehéz évet a családnak az identitásom keresése során, majd jött a lenyugvás és már csak a bennem feszülő szokásos két véglet okozott gondot, amit én úgy hívok: pipacs és tulipán. Mint a vagány és a visszahúzódó kislány az osztályból... Pipacs számomra minden, ami szívós, kitartó, erős (mint a zabolátlan asszony), és tulipán az, ami gyengéd, szelíd és alázatos. Azóta már tudom hogy sokkal inkább vagyok pipacs mint tulipán, de ha arról van szó, egy tulipáncsokornál semmilyen ajándéknak nem örülök jobban. Mint ahogy történt nemrég a születésnapomon is, az ajándékba kapott hatalmas csokor megmosolyogtatta a fél várost, még az ellenőr is kedvesen bókolgatott.

A pipacsok pedig megmaradtak a réteknek, mezőknek, ott tolonganak a vasúti sínek mellett, kiváncsian az elrohanó vonat után hajolva, mintha ők maguk is az utazásról álmodnának... Talán én is csak egy pipacs vagyok, egyike azoknak akiknek volt merszük felszállni egy szerelvényre melyről azt sem tudták, merre tart. Beleszáguldani a világba zavarbaejtően bátran, megtanulni meghajolni ha kell, majd szoknyát leporolva felemelt fejjel továbbmenni, hogy kis pipacs életünket további tapasztalatokkal gazdagítsuk.

Nemrég a kezembe került egy éves asztrológiai előrejelzés, ahol nagy örömmel olvastam hogy a Bak virága a pipacs. Kell ennél több megerősítés?

Így hát teljesen természetes volt hogy amint lehetett, agyagból is megformáztam ezt az én szeretett virágomat. Meg sem fordult a fejemben olyan törékenynek ábrázolni mint amilyen a valóságban, hiszen számomra az erő és kitartás szimbóluma. De hogy lehetne megjeleníteni egyszerre a szirmok fényességét és lágyságát és a szár durva, tüskés tapintását? Itt jött képbe a samott agyag, és a végeredmény pont úgy ábrázolja a pipacsot ahogyan bennem él: belül fényes és sima, kívül durva.

Majd 3 év szünet következett amiről mesélek még, és mikor pár hónapja újra lehetőségem lett kerámiázni, ismét elővettem a pipacsot, mint témát. Próbaként csináltam belőle 5 db medált, amit a karácsonyi vásáron azonnal elkapkodtak. Égi jelnek vettem, így most az új kollekción dolgozva egy egész sorozat készül belőle: különböző méretű medálok, fülbevalók, karkötők, több színben. Egyelőre még a mázazásra várnak, de amint készen lesznek, ígérem, teszek fel fotókat!

Művészi identitászavar

Sok évvel ezelőtt olvastam egy könyvet ami nagy hatással volt rám: Clarissa Pinkola Estès "Farkasokkal futó asszonyok" című művét, melynek mai napig kiemelt helye van a könyvespolcomon. Ebben szerepelt egy kifejezés, amit az akkori idealista énem nagyon a magáénak érzett: "a zabolátlan asszony". S bár közel sem voltam még asszony, valahogy közel éreztem magamhoz ezt az archetípust, és szívesen képzeltem el magam a jövőben lobogó hajú, tüzes szemű, a természettel összhangban élő és az (egészséges) ösztöneit követő nőként.

Hogy aztán az évek alatt bejártam - a teljesség igénye nélkül - az "önámító asszony", a "kiábrándult asszony", és a "mostmittegyek asszony" stációit az elképzelt zabolátlan ideál helyett, nos azt egyelőre hagyjuk...

Mindezt azért mondtam el, mert számomra ez a szó fejezi ki leginkább, hogy miként képzeltem el magam, mint jövendőbeli kerámikust. Persze tudom már, hogy butaság bármiféle ideállal vagy elképzeléssel belefogni akármilyen alkotómunkába, mert az úgyis a munka közben a lélekből születik meg. A saját stílus kialakulása egy hosszú folyamat, egy lassú érlelődés eredménye, miközben valaki egyre mélyebbre ássa magát önnön művészetében. Ráadásul bármikor meg is változhat az idők folyamán az aktuális tapasztalatok vagy egy új életszakasz következményeképp.

Tehát láttam már magamat mint a "zabolátlan kerámikus asszonyt", akinek a műveiből süt a véletlenszerűség, a szabálytalanság és valami "ősiség". Nagyon tetszett mint idea, és kiváncsian vártam hogy szép lassan mik fognak születni a kezeim közül, mint első önálló alkotások. Ennek megvalósításában tökéletes alapanyagra leltem az ún. samott agyag személyében a maga robosztus, szemcsés, durva mivoltjában. A samottból készült tárgyak felülete gyakran durva, és könnyű vele elérni az "épp most fordult ki a földből egy ásatás során" hatást.  Nagy örömmel dolgoztam ezzel a számomra könnyen kezelhető agyaggal, amiből aztán megszületett többek között a képen is látható pipacsos salátáskészlet, a madaras tál vagy a Nap formájú falidísz.

Tehát így éltünk, éldegéltünk én és a samott agyag nagy boldogságban, és szívesen merültem volna el újra és újra ennek gyakorlásában és kiteljesítésében, mígnem tanárnőm egyszer azzal bízott meg, hogy készítsek egy domborművet fehér agyagból. Az ötlet lelkesített, mivel fehér agyaggal addig még nem dolgoztam, de bevallom, egy kicsit olyan sznob, porcelánszerű anyagnak éreztem, túl finomnak az én zabolátlan alkotó szellememhez képest.

Manónéninek a csúfos véget ért mécsestartóm után immár a szeme sem rebbent mikor beállítottam Klimt "Hygieia" c. képével hogy ezt kívánom megalkotni, így egy-két jótanács után belevágtam...

És én, a zabolátlan asszony hirtelen aprólékos asszonnyá változtam, és csodálkozva fedeztem fel egy homlokegyenest ellentétes kerámikusi énemet. A fehér agyag krémes állagú, finoman kidolgozott munkákhoz ideális alapanyag, és én örömmel vesztem el a részletekben, és napokig készítettem, "simogattam" első domborművemet, amin nyoma sem volt a véletlenszerűségnek vagy szabálytalanságnak... Ellenben látszott rajta az átgondoltság, az aprólékosság és a finom eszközkezelés amivel készült. Az első sikeren felbuzdulva aztán újabb és újabb művek születtek gyakorlásképp, mint Mucha híres női feje vagy a "Mese" című csodafám a boldogság kék madarával (na ki találja meg az elrejtett szivet?):

Azóta mint jin és jang, úgy egészítik ki bennem egymást ez a két véglet, és régóta gondolkodom, hogyan lehetne valami olyasmit alkotni, melyben egy kalap alá hozhatnám ezt az én két kerámikusi énemet. Olyanok ők mint a személyiség árnyékos és napos oldala: egyik sem létezhetne a másik nélkül, mert ketten együtt adnak ki egy kerek egészet.

Tapasztalunk, tapasztalunk

Mint egy megszállott vetettem bele magam újra az agyagozásba, és örömmel tapasztaltam hogy ez ugyanolyan mint a biciklizés, egyszerűen nem lehet elfelejteni. Jó érzés volt hogy az agyag pont úgy formálódik a kezem nyomán ahogy én azt elképzeltem - legalábbis az elején a kisebb tárgyakkal nem kellett úgy megvívnom mint később a nagyobb, bonyolultabb formákkal, melyek elkészítése már több gyakorlatot igényelt.

Azóta is, mikor alkotok - de lehet hogy ebben sokan magukra ismernek - se látok, se hallok. Csak az agyag van és én, és belekerülve valami mágikus örvénybe, mindenről elfeledkezem - egészen konkrétan olyan egyszerű, földi dolgokról, mint evés, ivás, WC-re menés... Emiatt persze sokszor ugrattak a többiek, akik inkább valami klubdélutánnak fogták fel a kerámiázást, ahová szocializálódni jártak. Nem tagadom, a szocializálódás nekem is jól esett abban a sokféle társaságban, de mikor az agyag hívott, akkor jobb szerettem magamban elmélyülve dolgozni.

Kezdettől fogva hálás voltam a tanárnőnek, aki remek pszichológiai adottságainak - és a hosszú évek gyakorlatának - köszönhetően azonnal felmérte az új tanulók képességeit, így engem mindvégig csak "terelgetett", persze az adott feladatokon belül, de a legnagyobb szabadságot meghagyva. A műhelyt látogató laikusok és fél-laikusok egy egészen színes csoportot alkottak, így ennek megfelelően mindenki más és más figyelmet igényelt, tehát volt akivel behatóbban foglalkozott. Mikor a többiek számára kezdett kiderülni hogy én tapasztaltabban nyúlok az agyaghoz mint ők, megkérdezték Manónénit (akire én ragasztottam ezt a nevet, a valóságban Daniela-nak hívják), hogy hogyan lehetséges hogy nekem minden sikerül - ami azért enyhe túlzás volt -, amire ő azt válaszolta, hát mert az Ági így született, egyszerűen "érzi" az agyagot. Mondanom sem kell, jól esett ezt hallani... persze ez csak egy adottság, az út még csak itt kezdődik, és a sok gyakorlással folytatódik.

Ezt azonnal megtapasztalhattam a legelső munkámon is, ami egyből a halhatatlanság magasságaiba emelkedhetett volna valami dicsfénnyel övezve ha nem csúfítom el a nagy lelkesedéstől vezérelve. Első feladatnak egy háromdimenziós, kissé lapított gömb készítését kaptam, hurkatechnikával, ami azt jelenti hogy az ember az agyagból ujjnyi vastag hosszú hurkákat készít amiket egymásra kanyarít körkörösen, majd az ujjával függőlegesen összedolgozza kívül-belül. Az ufószerű forma egész jól sikerült, majd egy-két nap szikkadás után azzal lettem megbízva hogy vágjak rá lyukakat meg domborműszerű formákat, tehát készítsek belőle olyan mécsestartó-félét. Nagy hévvel vágtam bele a munkába és valami barokkos ihlettől vezérelve telerajzoltam az egészet Nappal, Holddal, csillagokkal, volt ott minden ami az égen megtalálható. Mikor végeztem, büszkén mutattam a tanárnőnek, aki felhúzott szemöldökkel nézett rám, nem lesz ez túl bonyolult? Dehogy lesz, válaszoltam magabiztosan, majd napokon át vagdostam ki a csillagok közti részt meg a Nap hullámzó sugarait, és bár a végén már nagyon untam, a többnapos munkának meglett az eredménye. A műhelyben csodájára jártak az új lány első munkájának, és én már elképzeltem az éjjeliszekrényemen, ahogy a gyertya remegő fényében a plafonon kergetőznek a csillagjaim.

A baj ott kezdődött mikor a mázazásra került sor, mert mint ahogy az éhes ember veti magát a terített asztalra én ugyanolyan hévvel akartam a világ összes színét rákenni arra a szegény tárgyra. Lelkesen magyaráztam, hogy itt kék lesz, ott meg sárga, a nap belseje átmenetes narancssárga meg piros... Így történt hogy mikor viszontláttam a sütőből kikerülve, majdnem sírva fakadtam.... Daniiiii, néztem bánatosan a tanárnőmre, miért nem szóltál hogy ez így ronda lesz?? Én próbáltam, csillagom, vigasztalt kedvesen, de te se láttál, se hallottál... de legalább egy életre megtanultad hogy a kevesebb - több. Az egyik első szabály, hogy egy bonyolult formát ha lehet, nem színezünk halálra, mert már egymagában "elég". Fájdalmas árat fizettem e tudásért, de hatásosat, amit a mai napig betartok.

A mécsestartóból aztán annyira kiszerettem hogy otthagytam a műhelyben az elkövetkező nemzedékek okulására, de fotón megmaradt az elcsúfítás előtti, még nyers állapotában. Talán egyszer újra elkészítem majd, ezúttal a színkavalkád nélkül...

Heuréka

Van az úgy hogy az ember kezdi kényelmetlennek érezni az életét... valószínűleg sokakkal megtörtént már. Más-más életkorban, élethelyzetben, ám biztosan valamennyien megtapasztaltuk már ezt az érzést. De mi ilyenkor a teendő? Mindenki máshogy reagál rá és keresi a megoldást. Van aki tudomást sem vesz róla, van aki elmegy a fodrászhoz és vörös tüsi hajat vágat, van aki beiratkozik egy jógatanfolyamra, van aki gyorsan szül egy gyereket hogy azzal tömje be az egyre növekvő belső űrt - és vannak az olyanok mint én, akik úgy döntenek hogy akkor most világgá mennek. Hogy merre, hogyan, az elsőre annyira nem világos, csak az, hogy ott ahol vagyunk, egy perccel tovább nem maradhatunk.

Jól fizető reklámgrafikusi állás, kényelmes lakás, exférj, kocsi, két kutya maradtak mögöttem mint az időben lassan felszívódó lábnyomok, hogy megtaláljam a... mit is?

Nehéz erre válaszolni. 8 évvel ezelőtt úgy fogalmaztam volna meg, hogy a szabadságot... ami az én esetemben akkor még csak érzéseket jelentett, konkrétumok nélkül. Az irodai munkát egyre nehezebben viselve természethez közeli, alkotó életről álmodtam, szélről a hajamban, napfénnyel az arcomon, fűvel a meztelen talpam alatt... Ezt persze nem mondtam el így senkinek, enélkül is a többség hülyének nézett, akkoriban még nem volt divat külföldre költözni egy jobb élet reményében. Meg különben is, ilyesmik miatt nem illik felrúgni egy kényelmesen berendezett életet, ilyen nincs is, ez csak illúzió. Megfigyeltem hogy az embereknek szükségük van logikus magyarázatra, pedig olyan az én esetemben nem létezett. Ki kellett találnom valamit akkor is mikor nekiálltam itt munkát keresni, mert az gyanús, ha valaki csak úgy ok nélkül elköltözik egyik országból a másikba. Nem kezdhettem el magyarázkodni hogy kérem szépen, én egész egyszerűen ezt a helyet néztem ki magamnak az újrakezdéshez... Így hát ismerve a romantikára hajlamos olaszokat, rendszeresen azt hazudtam hogy a szerelem hozott ide - ez errefelé egy teljesen logikus, megkérdőjelezhetetlen és elfogadható érv!

Közel a harminchoz teljesen új életet kezdeni egy idegen országban aminek épphogy csak beszéltem a nyelvét az első időkben, nem egy sétautazás - de legalább hasznos. Önismeretre, alázatra, kitartásra mindenképp nevel - és még sok minden másra. Sajnos nekem hullámvölgyből több jutott mint hullámhegyből, de ez legalább fejlesztette némiképp a humorérzékemet is.

Hát így történt, hogy pont 4 éve ezen a napon, 2010. december 30-án az este egy római autóbuszon köszöntött rám egy nehéz időszak közepén. Akkoriban már csak az álmai által kifosztott, túlélésre berendezkedett embernek éreztem magam, aki ugyanabba a taposómalomba került bele, mint ami elől évekkel azelőtt elmenekült. Az örök városban éltem, ott ahová évente sok millió turista érkezik hogy láthassa legalább pár napra, de addigra az én szememben már megkopott a fénye - pontosabban nem a városé, hanem az enyém, és ezt vetítettem ki rá. Naponta kérdeztem meg magamtól, hát ezért adtam fel mindent, hogy ismételten egy nagyvárosban éljek és recepciósként olyan munkát végezzek ami nem elégít ki? Mi értelme egy ugyanolyan életet élni mint amit otthagytam, ráadásul egy idegen országban? Mi a célom, mi a küldetésem? Nem lehet csak így, céltalanul beleélni a nagyvilágba! Nekem nem elég hogy megkeresem a kenyérre és a nyaralásra valót, kell legyen valami mélyebb értelme ennek az egésznek... csak nem találom, nem találom.

Mindig nevetnem kell mikor az emberek otthon valami irigy vágyakozással néznek rám, mikor kiderül hogy Olaszországban élek. Mintha az ember az egyszemélyes poklát nem vihetné magával a világ leggyönyörűbb díszletei közé is...

Ott zötykölődtem tehát azon az estén a 409-es autóbuszon, mikor is abban a borús hangulatban felfigyeltem egy párbeszédre a hátam mögött. Két fiatal diáklány beszélgetett egy tanárjukkal, aki ezt találta mondani a következő pillanatban:

"Sajnos manapság ezek a régi mesterségek nincsenek annyira megbecsülve."

Elhangzott a mondat ami váratlanul bevilágította az Utamat, a szívemet, egész lényemet... Mint akit áramcsapás ért, úgy rezzentem össze az ezt követően bennem feltörő gondolattól: kerámia... A KERÁMIA... Istenem, hát hogy feledkezhettem meg róla? Hogy felejthettem el, ilyen mélyre hogy áshattam el magamban... a kerámiázást?

8-9 éves lehettem mikor beírattak egy kerámiaszakkörbe amit pár évig látogattam. Később nagyon szerettem volna fazekasságot tanulni, de végül a Képzőművészeti Szakközépiskolában ahová jártam, kerámikus szakirány nem létezett, ellenben 4 évig volt ún. mintázás - amiért viszont kevésbé rajongtam. Az élet aztán elvitt a grafikusság felé, amit eleinte nagy örömmel végeztem, az igény viszont, hogy a kezemmel alkossak és ne egy kétdimenziós világban, egyre nőtt bennem. A kerámia mégsem jutott eszembe hosszú évekig, egészen addig az estéig.

Amint hazaértem, rohantam a számítógéphez, a következő szavakat ütve a keresőbe: "kerámia, tanfolyam, Róma". A különböző kerámikusok honlapjait böngészve hamar megtaláltam az én emberemet, a munkáit elnézve egyre biztosabb voltam benne hogy őtőle szeretnék tanulni. Szabálytalan, elementáris tárgyaiban megéreztem ugyanazt az erőt ami bennem is kitörésre várt. Pár nappal később a műhelyébe ellátogatva azonnal tudtam hogy jó helyen járok. Manónénit rögtön a szívembe fogadtam, és megkezdtem a munkát abban a garázsból kialakított ütött-kopott műhelyben amely aztán hosszú hónapokra menedékemmé vált.