Valahol ott, azokban a zavaros, világfájdalmas tinédzserkori éveimben szerettem meg nagyon a gyertyákat, melyek különben elengedhetetlen kellékei voltak egy valamire való darkos bulinak is. Azokban az években állandó társammá váltak a falakon remegő gyenge árnyak, hosszú éjszakákat töltve a gyertyafényben való zenehallgatással, napló- és versírással.
A gyertyák Olaszországba is elkísértek, és azóta is, ősszel-télen bent a lakásban, tavasszal-nyáron egy kinti vacsorához gyújtom meg őket, mint elengedhetetlen kellékét bármely évszaknak. Ezért üdvözöltem nagy örömmel hogy a műhelyben legelső feladatnak is egy mécsestartót kaptam, és bár az csúfos sorsra jutott, a későbbiekben sok-sok mécsestartó került még ki a kezeim közül, elsőként ezek az egyszerű, átlyuggatott gömbök:
Mikor egy mécsestartót készítek, mindig nagyon várom a pillanatot mikor először helyezem bele a gyertyát, hiszen olyan, mintha abban a percben születne meg, a fény által telítődik meg lélekkel. S persze érdekes megpillantani legelőször a fény-árnyék játékot is, például a fenti, egyszerű csigavonalas darabról el nem képzeltem volna hogy ilyen csillagszerű rajzolata lesz majd.
Az egyszerű gömbök után aztán összetettebb formákkal kísérleteztem, először az első bejegyzésből már megismert gerlice formájú párologtatóval, majd ezzel a kicsit amorf, ufószerű lénnyel, ami, bevallom őszintén, kicsit csalódás lett. Ez a tipikus esete annak, mikor egy mécsestartó jobban néz ki gyertya nélkül, mint gyertyával. Túl kevés és kicsi lyukat vágtam rá, ezért "meghal" benne a fény... pedig egy mécsestartó lényege pont az, hogy varázslattal töltse meg a teret, remegő árnyaival újrarajzolva azt. Így ez a kis groteszt ufó egy újabb tanulópénzzé vált, amit egyáltalán nem bánok.
Hamarosan egy újabb terv született meg a fejemben, és tanulva a fentiekből, igyekeztem eltalálni a lyukak helyes arányait. Így jött létre az általam Manóháznak nevezett mécsestartó. Vörös agyagból, hurkatechnikával készült az alap és a csúcs együtt, majd enyhe szikkadás után vízszintesen kettévágtam. Karimát formáztam a kalap aljára, majd kiégetett agyagporral beszórtam az illeszkedő részeket és visszahelyeztem az alapra, kisebb agyagdarabokkal megtámogatva. Erre azért volt szükség, mert így a két rész együtt szárad ki anélkül hogy összeragadnának, és később pontosan illeszkednek majd egymáshoz. Az ajtók/ablakok kivágása még váratott magára, mert az agyag nem lehet se túl puha, se túl kemény, meg kellett tanulnom felismerni azt az állapotát, mikor tökéletesen vágható. 1 ajtó és 8 ablak került rá, és minden ablak mögé egy kis mécsestartó, melyeket a levehető kalapon keresztül lehet behelyezni. A legelső élményem a gyertyák behelyezése után az volt, hogy ez az alig 40 cm-es tárgy szinte befűtötte az egész szobát! A felhevült terracotta és a 8 gyertya egy kis kályhává változtatták.
Miután megszületett a Manóház, egyúttal az is egyértelmű lett, hogy ha egyszer készen állok majd az első, önálló kiállításom bemutatására, akkor az egy mécsestartókból álló sorozat lesz. Már látom is magam előtt a sötét kiállítótermet, ahol lágy zene mellett, sok sok mécsestartó világít, kicsik és nagyok, illatos gyertya bennük, és milliónyi táncoló árny a falakon, visszarepítve minket egy kicsit a villanykörte előtti időkbe...