Művészi identitászavar

Sok évvel ezelőtt olvastam egy könyvet ami nagy hatással volt rám: Clarissa Pinkola Estès "Farkasokkal futó asszonyok" című művét, melynek mai napig kiemelt helye van a könyvespolcomon. Ebben szerepelt egy kifejezés, amit az akkori idealista énem nagyon a magáénak érzett: "a zabolátlan asszony". S bár közel sem voltam még asszony, valahogy közel éreztem magamhoz ezt az archetípust, és szívesen képzeltem el magam a jövőben lobogó hajú, tüzes szemű, a természettel összhangban élő és az (egészséges) ösztöneit követő nőként.

Hogy aztán az évek alatt bejártam - a teljesség igénye nélkül - az "önámító asszony", a "kiábrándult asszony", és a "mostmittegyek asszony" stációit az elképzelt zabolátlan ideál helyett, nos azt egyelőre hagyjuk...

Mindezt azért mondtam el, mert számomra ez a szó fejezi ki leginkább, hogy miként képzeltem el magam, mint jövendőbeli kerámikust. Persze tudom már, hogy butaság bármiféle ideállal vagy elképzeléssel belefogni akármilyen alkotómunkába, mert az úgyis a munka közben a lélekből születik meg. A saját stílus kialakulása egy hosszú folyamat, egy lassú érlelődés eredménye, miközben valaki egyre mélyebbre ássa magát önnön művészetében. Ráadásul bármikor meg is változhat az idők folyamán az aktuális tapasztalatok vagy egy új életszakasz következményeképp.

Tehát láttam már magamat mint a "zabolátlan kerámikus asszonyt", akinek a műveiből süt a véletlenszerűség, a szabálytalanság és valami "ősiség". Nagyon tetszett mint idea, és kiváncsian vártam hogy szép lassan mik fognak születni a kezeim közül, mint első önálló alkotások. Ennek megvalósításában tökéletes alapanyagra leltem az ún. samott agyag személyében a maga robosztus, szemcsés, durva mivoltjában. A samottból készült tárgyak felülete gyakran durva, és könnyű vele elérni az "épp most fordult ki a földből egy ásatás során" hatást.  Nagy örömmel dolgoztam ezzel a számomra könnyen kezelhető agyaggal, amiből aztán megszületett többek között a képen is látható pipacsos salátáskészlet, a madaras tál vagy a Nap formájú falidísz.

Tehát így éltünk, éldegéltünk én és a samott agyag nagy boldogságban, és szívesen merültem volna el újra és újra ennek gyakorlásában és kiteljesítésében, mígnem tanárnőm egyszer azzal bízott meg, hogy készítsek egy domborművet fehér agyagból. Az ötlet lelkesített, mivel fehér agyaggal addig még nem dolgoztam, de bevallom, egy kicsit olyan sznob, porcelánszerű anyagnak éreztem, túl finomnak az én zabolátlan alkotó szellememhez képest.

Manónéninek a csúfos véget ért mécsestartóm után immár a szeme sem rebbent mikor beállítottam Klimt "Hygieia" c. képével hogy ezt kívánom megalkotni, így egy-két jótanács után belevágtam...

És én, a zabolátlan asszony hirtelen aprólékos asszonnyá változtam, és csodálkozva fedeztem fel egy homlokegyenest ellentétes kerámikusi énemet. A fehér agyag krémes állagú, finoman kidolgozott munkákhoz ideális alapanyag, és én örömmel vesztem el a részletekben, és napokig készítettem, "simogattam" első domborművemet, amin nyoma sem volt a véletlenszerűségnek vagy szabálytalanságnak... Ellenben látszott rajta az átgondoltság, az aprólékosság és a finom eszközkezelés amivel készült. Az első sikeren felbuzdulva aztán újabb és újabb művek születtek gyakorlásképp, mint Mucha híres női feje vagy a "Mese" című csodafám a boldogság kék madarával (na ki találja meg az elrejtett szivet?):

Azóta mint jin és jang, úgy egészítik ki bennem egymást ez a két véglet, és régóta gondolkodom, hogyan lehetne valami olyasmit alkotni, melyben egy kalap alá hozhatnám ezt az én két kerámikusi énemet. Olyanok ők mint a személyiség árnyékos és napos oldala: egyik sem létezhetne a másik nélkül, mert ketten együtt adnak ki egy kerek egészet.