Mint egy megszállott vetettem bele magam újra az agyagozásba, és örömmel tapasztaltam hogy ez ugyanolyan mint a biciklizés, egyszerűen nem lehet elfelejteni. Jó érzés volt hogy az agyag pont úgy formálódik a kezem nyomán ahogy én azt elképzeltem - legalábbis az elején a kisebb tárgyakkal nem kellett úgy megvívnom mint később a nagyobb, bonyolultabb formákkal, melyek elkészítése már több gyakorlatot igényelt.
Azóta is, mikor alkotok - de lehet hogy ebben sokan magukra ismernek - se látok, se hallok. Csak az agyag van és én, és belekerülve valami mágikus örvénybe, mindenről elfeledkezem - egészen konkrétan olyan egyszerű, földi dolgokról, mint evés, ivás, WC-re menés... Emiatt persze sokszor ugrattak a többiek, akik inkább valami klubdélutánnak fogták fel a kerámiázást, ahová szocializálódni jártak. Nem tagadom, a szocializálódás nekem is jól esett abban a sokféle társaságban, de mikor az agyag hívott, akkor jobb szerettem magamban elmélyülve dolgozni.
Kezdettől fogva hálás voltam a tanárnőnek, aki remek pszichológiai adottságainak - és a hosszú évek gyakorlatának - köszönhetően azonnal felmérte az új tanulók képességeit, így engem mindvégig csak "terelgetett", persze az adott feladatokon belül, de a legnagyobb szabadságot meghagyva. A műhelyt látogató laikusok és fél-laikusok egy egészen színes csoportot alkottak, így ennek megfelelően mindenki más és más figyelmet igényelt, tehát volt akivel behatóbban foglalkozott. Mikor a többiek számára kezdett kiderülni hogy én tapasztaltabban nyúlok az agyaghoz mint ők, megkérdezték Manónénit (akire én ragasztottam ezt a nevet, a valóságban Daniela-nak hívják), hogy hogyan lehetséges hogy nekem minden sikerül - ami azért enyhe túlzás volt -, amire ő azt válaszolta, hát mert az Ági így született, egyszerűen "érzi" az agyagot. Mondanom sem kell, jól esett ezt hallani... persze ez csak egy adottság, az út még csak itt kezdődik, és a sok gyakorlással folytatódik.
Ezt azonnal megtapasztalhattam a legelső munkámon is, ami egyből a halhatatlanság magasságaiba emelkedhetett volna valami dicsfénnyel övezve ha nem csúfítom el a nagy lelkesedéstől vezérelve. Első feladatnak egy háromdimenziós, kissé lapított gömb készítését kaptam, hurkatechnikával, ami azt jelenti hogy az ember az agyagból ujjnyi vastag hosszú hurkákat készít amiket egymásra kanyarít körkörösen, majd az ujjával függőlegesen összedolgozza kívül-belül. Az ufószerű forma egész jól sikerült, majd egy-két nap szikkadás után azzal lettem megbízva hogy vágjak rá lyukakat meg domborműszerű formákat, tehát készítsek belőle olyan mécsestartó-félét. Nagy hévvel vágtam bele a munkába és valami barokkos ihlettől vezérelve telerajzoltam az egészet Nappal, Holddal, csillagokkal, volt ott minden ami az égen megtalálható. Mikor végeztem, büszkén mutattam a tanárnőnek, aki felhúzott szemöldökkel nézett rám, nem lesz ez túl bonyolult? Dehogy lesz, válaszoltam magabiztosan, majd napokon át vagdostam ki a csillagok közti részt meg a Nap hullámzó sugarait, és bár a végén már nagyon untam, a többnapos munkának meglett az eredménye. A műhelyben csodájára jártak az új lány első munkájának, és én már elképzeltem az éjjeliszekrényemen, ahogy a gyertya remegő fényében a plafonon kergetőznek a csillagjaim.
A baj ott kezdődött mikor a mázazásra került sor, mert mint ahogy az éhes ember veti magát a terített asztalra én ugyanolyan hévvel akartam a világ összes színét rákenni arra a szegény tárgyra. Lelkesen magyaráztam, hogy itt kék lesz, ott meg sárga, a nap belseje átmenetes narancssárga meg piros... Így történt hogy mikor viszontláttam a sütőből kikerülve, majdnem sírva fakadtam.... Daniiiii, néztem bánatosan a tanárnőmre, miért nem szóltál hogy ez így ronda lesz?? Én próbáltam, csillagom, vigasztalt kedvesen, de te se láttál, se hallottál... de legalább egy életre megtanultad hogy a kevesebb - több. Az egyik első szabály, hogy egy bonyolult formát ha lehet, nem színezünk halálra, mert már egymagában "elég". Fájdalmas árat fizettem e tudásért, de hatásosat, amit a mai napig betartok.
A mécsestartóból aztán annyira kiszerettem hogy otthagytam a műhelyben az elkövetkező nemzedékek okulására, de fotón megmaradt az elcsúfítás előtti, még nyers állapotában. Talán egyszer újra elkészítem majd, ezúttal a színkavalkád nélkül...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése