Pipacs és tulipán

Ma elmesélem a történetét az előző bejegyzésben megemlített és sokak által szeretett pipacsos tálaimnak.

Kezdjük ott, hogy nem voltam szép kislány. Annyira csúnya sem, de azért a bili fazonú haj és a barna SZTK keretes szemüveg nemigen segítettek abban hogy ne érezzem magam rút kiskacsának. Anyukám azóta már ezerszer bocsánatot kért az akkori kinézetemért, miután felnőve ilyesmiket vágtam szegény fejéhez: "Már bocsi, de neked nem volt ciki egy ilyen gyerekkel végigmenni az utcán?" Azért be kellett lássam, hogy az akkori külsőmről nemcsak ő tehetett, hanem a szocializmusban fellelhető szemüvegek/műszálas ruhácskák, plusz apám otthoni fodrászkodása együttesen. Amiben, valljuk be, anyunak azért annyi bűne volt, hogy elcsúfításomat ölbetett kézzel nézte... De megelőzendő hogy ezt olvasva ismét mentegetőzéssel kezdődjön a legközelebbi skype-olásunk, ezennel őt itt nyilvánosan és örökre feloldozom a 30 évvel ezelőtt elkövetett fizimiskámért :)

Mindezt csak azért volt fontos elmondanom, hogy érthető legyen miért is akartam már nagyon korán valaki más lenni, és mivel egy belső meghasonlás születésem óta kísér, így ideálból is rögtön kettőt találtam magamnak. Két kislányt néztem ki az osztályból akikre nagyon szerettem volna hasonlítani, ha már a saját bőrömben olyan kényelmetlen volt... Az egyik egy vagány, sportos, fiúkkal haverkodó, mindig vidám lány volt, a másik egy visszahúzódó, színtiszta ötös tanuló, porcelánbőrű kislány volt, jól nevelt, szófogadó. Időnként gondot okozott eldönteni, hogy most az első kosaras szerelésére áhítozom inkább, vagy a második rózsaszín moher pulcsijára...

Aztán az évek teltek és rájöttem hogy ezen a világon minden és mindenki egyedi és megismételhetetlen - tetszik, nem tetszik, én is, - és elmúlt abbéli vágyam hogy valakire hasonlítsak. Lázadó anyaszomorítóként aztán okoztam pár nehéz évet a családnak az identitásom keresése során, majd jött a lenyugvás és már csak a bennem feszülő szokásos két véglet okozott gondot, amit én úgy hívok: pipacs és tulipán. Mint a vagány és a visszahúzódó kislány az osztályból... Pipacs számomra minden, ami szívós, kitartó, erős (mint a zabolátlan asszony), és tulipán az, ami gyengéd, szelíd és alázatos. Azóta már tudom hogy sokkal inkább vagyok pipacs mint tulipán, de ha arról van szó, egy tulipáncsokornál semmilyen ajándéknak nem örülök jobban. Mint ahogy történt nemrég a születésnapomon is, az ajándékba kapott hatalmas csokor megmosolyogtatta a fél várost, még az ellenőr is kedvesen bókolgatott.

A pipacsok pedig megmaradtak a réteknek, mezőknek, ott tolonganak a vasúti sínek mellett, kiváncsian az elrohanó vonat után hajolva, mintha ők maguk is az utazásról álmodnának... Talán én is csak egy pipacs vagyok, egyike azoknak akiknek volt merszük felszállni egy szerelvényre melyről azt sem tudták, merre tart. Beleszáguldani a világba zavarbaejtően bátran, megtanulni meghajolni ha kell, majd szoknyát leporolva felemelt fejjel továbbmenni, hogy kis pipacs életünket további tapasztalatokkal gazdagítsuk.

Nemrég a kezembe került egy éves asztrológiai előrejelzés, ahol nagy örömmel olvastam hogy a Bak virága a pipacs. Kell ennél több megerősítés?

Így hát teljesen természetes volt hogy amint lehetett, agyagból is megformáztam ezt az én szeretett virágomat. Meg sem fordult a fejemben olyan törékenynek ábrázolni mint amilyen a valóságban, hiszen számomra az erő és kitartás szimbóluma. De hogy lehetne megjeleníteni egyszerre a szirmok fényességét és lágyságát és a szár durva, tüskés tapintását? Itt jött képbe a samott agyag, és a végeredmény pont úgy ábrázolja a pipacsot ahogyan bennem él: belül fényes és sima, kívül durva.

Majd 3 év szünet következett amiről mesélek még, és mikor pár hónapja újra lehetőségem lett kerámiázni, ismét elővettem a pipacsot, mint témát. Próbaként csináltam belőle 5 db medált, amit a karácsonyi vásáron azonnal elkapkodtak. Égi jelnek vettem, így most az új kollekción dolgozva egy egész sorozat készül belőle: különböző méretű medálok, fülbevalók, karkötők, több színben. Egyelőre még a mázazásra várnak, de amint készen lesznek, ígérem, teszek fel fotókat!

Művészi identitászavar

Sok évvel ezelőtt olvastam egy könyvet ami nagy hatással volt rám: Clarissa Pinkola Estès "Farkasokkal futó asszonyok" című művét, melynek mai napig kiemelt helye van a könyvespolcomon. Ebben szerepelt egy kifejezés, amit az akkori idealista énem nagyon a magáénak érzett: "a zabolátlan asszony". S bár közel sem voltam még asszony, valahogy közel éreztem magamhoz ezt az archetípust, és szívesen képzeltem el magam a jövőben lobogó hajú, tüzes szemű, a természettel összhangban élő és az (egészséges) ösztöneit követő nőként.

Hogy aztán az évek alatt bejártam - a teljesség igénye nélkül - az "önámító asszony", a "kiábrándult asszony", és a "mostmittegyek asszony" stációit az elképzelt zabolátlan ideál helyett, nos azt egyelőre hagyjuk...

Mindezt azért mondtam el, mert számomra ez a szó fejezi ki leginkább, hogy miként képzeltem el magam, mint jövendőbeli kerámikust. Persze tudom már, hogy butaság bármiféle ideállal vagy elképzeléssel belefogni akármilyen alkotómunkába, mert az úgyis a munka közben a lélekből születik meg. A saját stílus kialakulása egy hosszú folyamat, egy lassú érlelődés eredménye, miközben valaki egyre mélyebbre ássa magát önnön művészetében. Ráadásul bármikor meg is változhat az idők folyamán az aktuális tapasztalatok vagy egy új életszakasz következményeképp.

Tehát láttam már magamat mint a "zabolátlan kerámikus asszonyt", akinek a műveiből süt a véletlenszerűség, a szabálytalanság és valami "ősiség". Nagyon tetszett mint idea, és kiváncsian vártam hogy szép lassan mik fognak születni a kezeim közül, mint első önálló alkotások. Ennek megvalósításában tökéletes alapanyagra leltem az ún. samott agyag személyében a maga robosztus, szemcsés, durva mivoltjában. A samottból készült tárgyak felülete gyakran durva, és könnyű vele elérni az "épp most fordult ki a földből egy ásatás során" hatást.  Nagy örömmel dolgoztam ezzel a számomra könnyen kezelhető agyaggal, amiből aztán megszületett többek között a képen is látható pipacsos salátáskészlet, a madaras tál vagy a Nap formájú falidísz.

Tehát így éltünk, éldegéltünk én és a samott agyag nagy boldogságban, és szívesen merültem volna el újra és újra ennek gyakorlásában és kiteljesítésében, mígnem tanárnőm egyszer azzal bízott meg, hogy készítsek egy domborművet fehér agyagból. Az ötlet lelkesített, mivel fehér agyaggal addig még nem dolgoztam, de bevallom, egy kicsit olyan sznob, porcelánszerű anyagnak éreztem, túl finomnak az én zabolátlan alkotó szellememhez képest.

Manónéninek a csúfos véget ért mécsestartóm után immár a szeme sem rebbent mikor beállítottam Klimt "Hygieia" c. képével hogy ezt kívánom megalkotni, így egy-két jótanács után belevágtam...

És én, a zabolátlan asszony hirtelen aprólékos asszonnyá változtam, és csodálkozva fedeztem fel egy homlokegyenest ellentétes kerámikusi énemet. A fehér agyag krémes állagú, finoman kidolgozott munkákhoz ideális alapanyag, és én örömmel vesztem el a részletekben, és napokig készítettem, "simogattam" első domborművemet, amin nyoma sem volt a véletlenszerűségnek vagy szabálytalanságnak... Ellenben látszott rajta az átgondoltság, az aprólékosság és a finom eszközkezelés amivel készült. Az első sikeren felbuzdulva aztán újabb és újabb művek születtek gyakorlásképp, mint Mucha híres női feje vagy a "Mese" című csodafám a boldogság kék madarával (na ki találja meg az elrejtett szivet?):

Azóta mint jin és jang, úgy egészítik ki bennem egymást ez a két véglet, és régóta gondolkodom, hogyan lehetne valami olyasmit alkotni, melyben egy kalap alá hozhatnám ezt az én két kerámikusi énemet. Olyanok ők mint a személyiség árnyékos és napos oldala: egyik sem létezhetne a másik nélkül, mert ketten együtt adnak ki egy kerek egészet.

Tapasztalunk, tapasztalunk

Mint egy megszállott vetettem bele magam újra az agyagozásba, és örömmel tapasztaltam hogy ez ugyanolyan mint a biciklizés, egyszerűen nem lehet elfelejteni. Jó érzés volt hogy az agyag pont úgy formálódik a kezem nyomán ahogy én azt elképzeltem - legalábbis az elején a kisebb tárgyakkal nem kellett úgy megvívnom mint később a nagyobb, bonyolultabb formákkal, melyek elkészítése már több gyakorlatot igényelt.

Azóta is, mikor alkotok - de lehet hogy ebben sokan magukra ismernek - se látok, se hallok. Csak az agyag van és én, és belekerülve valami mágikus örvénybe, mindenről elfeledkezem - egészen konkrétan olyan egyszerű, földi dolgokról, mint evés, ivás, WC-re menés... Emiatt persze sokszor ugrattak a többiek, akik inkább valami klubdélutánnak fogták fel a kerámiázást, ahová szocializálódni jártak. Nem tagadom, a szocializálódás nekem is jól esett abban a sokféle társaságban, de mikor az agyag hívott, akkor jobb szerettem magamban elmélyülve dolgozni.

Kezdettől fogva hálás voltam a tanárnőnek, aki remek pszichológiai adottságainak - és a hosszú évek gyakorlatának - köszönhetően azonnal felmérte az új tanulók képességeit, így engem mindvégig csak "terelgetett", persze az adott feladatokon belül, de a legnagyobb szabadságot meghagyva. A műhelyt látogató laikusok és fél-laikusok egy egészen színes csoportot alkottak, így ennek megfelelően mindenki más és más figyelmet igényelt, tehát volt akivel behatóbban foglalkozott. Mikor a többiek számára kezdett kiderülni hogy én tapasztaltabban nyúlok az agyaghoz mint ők, megkérdezték Manónénit (akire én ragasztottam ezt a nevet, a valóságban Daniela-nak hívják), hogy hogyan lehetséges hogy nekem minden sikerül - ami azért enyhe túlzás volt -, amire ő azt válaszolta, hát mert az Ági így született, egyszerűen "érzi" az agyagot. Mondanom sem kell, jól esett ezt hallani... persze ez csak egy adottság, az út még csak itt kezdődik, és a sok gyakorlással folytatódik.

Ezt azonnal megtapasztalhattam a legelső munkámon is, ami egyből a halhatatlanság magasságaiba emelkedhetett volna valami dicsfénnyel övezve ha nem csúfítom el a nagy lelkesedéstől vezérelve. Első feladatnak egy háromdimenziós, kissé lapított gömb készítését kaptam, hurkatechnikával, ami azt jelenti hogy az ember az agyagból ujjnyi vastag hosszú hurkákat készít amiket egymásra kanyarít körkörösen, majd az ujjával függőlegesen összedolgozza kívül-belül. Az ufószerű forma egész jól sikerült, majd egy-két nap szikkadás után azzal lettem megbízva hogy vágjak rá lyukakat meg domborműszerű formákat, tehát készítsek belőle olyan mécsestartó-félét. Nagy hévvel vágtam bele a munkába és valami barokkos ihlettől vezérelve telerajzoltam az egészet Nappal, Holddal, csillagokkal, volt ott minden ami az égen megtalálható. Mikor végeztem, büszkén mutattam a tanárnőnek, aki felhúzott szemöldökkel nézett rám, nem lesz ez túl bonyolult? Dehogy lesz, válaszoltam magabiztosan, majd napokon át vagdostam ki a csillagok közti részt meg a Nap hullámzó sugarait, és bár a végén már nagyon untam, a többnapos munkának meglett az eredménye. A műhelyben csodájára jártak az új lány első munkájának, és én már elképzeltem az éjjeliszekrényemen, ahogy a gyertya remegő fényében a plafonon kergetőznek a csillagjaim.

A baj ott kezdődött mikor a mázazásra került sor, mert mint ahogy az éhes ember veti magát a terített asztalra én ugyanolyan hévvel akartam a világ összes színét rákenni arra a szegény tárgyra. Lelkesen magyaráztam, hogy itt kék lesz, ott meg sárga, a nap belseje átmenetes narancssárga meg piros... Így történt hogy mikor viszontláttam a sütőből kikerülve, majdnem sírva fakadtam.... Daniiiii, néztem bánatosan a tanárnőmre, miért nem szóltál hogy ez így ronda lesz?? Én próbáltam, csillagom, vigasztalt kedvesen, de te se láttál, se hallottál... de legalább egy életre megtanultad hogy a kevesebb - több. Az egyik első szabály, hogy egy bonyolult formát ha lehet, nem színezünk halálra, mert már egymagában "elég". Fájdalmas árat fizettem e tudásért, de hatásosat, amit a mai napig betartok.

A mécsestartóból aztán annyira kiszerettem hogy otthagytam a műhelyben az elkövetkező nemzedékek okulására, de fotón megmaradt az elcsúfítás előtti, még nyers állapotában. Talán egyszer újra elkészítem majd, ezúttal a színkavalkád nélkül...